A vízpart homokos fövenye sok apró titkot rejt.
Egy sörös kupak, egy elhagyott slusszkulcs, egy félszárú napszemüveg mozdul meg néha a talpunk alatt, amikor azon sétálunk.
Sok apró dolog a viharos szél eróziójának köszönhetően bukkan elő a süppedős homokágyból.
Értékesebb nemesfém tárgyakat, nyakláncokat, gyűrűket keresve profi kincsvadászok kutatnak. Érzékeny fémdetektorokat használva vallatják a partot. Ebben a rovatban, én is ezt teszem.
Időről időre izgalmas, és értékes dolgok után kutatva, a VOKE Egyetértés Művelődési Központban tartott rendezvényekről, színházi előadásokról, kiállításokról tudósítok, és remélhetőleg értékes interjúkat is készíthetek majd.
A kör bezárult.
Írom ezt bátran, mert homokkerti révén, több szálon is érintett vagyok VOKE Egyetértés Művelődési Központ, és környéke kapcsán.
1978. III. 30.-a óta aktív tagja vagyok a mai napig a Debreceni Vagongyár Horgászegyesületének.
Apám minden reggel, pontban hat órakor felpattant, a 28-as Csepel gyártmányú biciklijére, hogy a Vagongyár ” hét osztályán”, felújítson egy csomó elhasználódott vasúti teherkocsit.
Tette mindezt negyven éven keresztül.
Ez volt az első, és utolsó munkahelye.
Ugyanitt voltam a Landler Jenő szakközépiskola tanulójaként 1979 -ben szakmai gyakorlaton.
Szintén középiskolásként, itt láttam a művelődési központ színháztermében basszusgitározni Suzi Quatrót, testhez simuló “alufólia” ruhában.
A közönség a széken állva tombolt.
Ki is tiltották a rock koncerteket egy jó időre a művelődési házból. A fenti személyes dolgok közlése után engedjék meg nekem, hogy első írásommal, egy kedves kis novellával, apám emlékének, vagongyár, és a művelődési ház volt dolgozóinak adózzam.
A minap a buszmegállóban két erősen kapatos férfi beszélgetését hallgattam ki. Arról folyt a vita, milyen halál lenne jó nekik, ha eljön
