Pálinka halál!

A minap a buszmegállóban két erősen kapatos férfi beszélgetését hallgattam ki. Arról folyt a vita, milyen halál lenne jó nekik, ha eljön az idő. Az egyik szerint egy szép nő ágyában kellene kilehelni az utolsó szuszt. A másik szerint az alkohol bódulatában kívánatosabb lenne az esemény. Igazságot nem tisztem tenni, viszont egyszer majdnem láttam igazi pálinka halált…

Emlékszem, december tizedikét írtunk, 1972-ben. Apám meg Sejkovszky Martinkára tartanak, Sejkovszky új kocsijával, egy Skoda százassal, amit tavasszal vásárolt. Ez a márka sokkal megbízhatóbb jószág volt, mint az előző Zaporozsec. Egyszóval ez a típus bejött neki, mint a keletnémeteknek a kacsatánc.

A három nehéz cefrés hordó az utánfutóban zötykölődött, a szétcsúszás ellen erős kötéllel húzatták egymáshoz az öregék. Martinka nem volt közel. Jó húsz kilométer az út. Pálinkafőzde lenne közelebb is, de apám szerint máshol mindig átverik az embert. A lepárlás végén a valós főzet felét, harmadát kapja meg az ember. Martinkán meg apám szerint csupán a pálinka szagáért, na meg a szakma szeretetéért dolgoznak a melósok, és ez így is volt. Bár a főzdében dolgozó emberek által elolvasott szépirodalmi művek és az elfogyasztott házi pálinka aránypárja igen rosszul állt, a kuncsaftok felé kisugárzott tisztesség mértéke még a múló évek ellenére is állandónak volt mondható. A kifőzés mai dátumát szokás szerint előre kellett egyeztetni. A beforduló kocsi zajára két bizonytalan járású segéd jelent meg az udvaron, akik azonnal lekapták a futóról a rakományt. A cefrés hordókat molnárszekerek segítségével tolták a nagy rézüstig. Ebbe öntik majd bele a három edény tartalmát. Miután ezzel végeznek, a tengeralattjárószerű fedelet rácsavarozzák az üst tetejére, és vastag akácfával alátüzelnek. Megkezdődik a desztilláció hosszú, de kiszámítható folyamata. A cefréjüket főzető emberek mindig megvárták a lepárlás végét, mert becsület ide vagy oda, akkor voltak nyugton, ha a saját szemük előtt csepegett ki házi pálinkájuk. A főzőmester ilyenkor leültette a delikvenst valamelyik sarokba, hogy ne legyen útban, amíg ő sürgött-forgott. Volt is dolga, irányította a feltöltést, figyelte a tüzet, mert a nagy láng se jó, adminisztrált, fokolt. Ezeket a munkafázisokat nem szívesen bízta volna másra, legfőképp hórukkmunkára megfogadott, gyakran pityókás segédeire nem. A főzdés, akit Gál Karcsinak hívtak, nagyon bírta apámat, mert a desztilláció hosszú folyamata alatt mindig szóval tartotta őt, egész hajnalig. Nem úgy, mint mások, akik vagy egy vastag könyvet hoztak magukkal és azt olvasták, vagy keresztrejtvényt fejtettek a heti Fülesben. Mások csendben kornyadoztak a sarokba állított kiszuperált fotelben. A lepárlott szeszt a fináncszabályzat szerint negyven fokosra kellett hígítani. Apám ilyenkor egy-egy ötvenest dugott a mesterek zsebébe, hogy vegyenek csokit az otthon maradt gyerekeknek. Furcsa módon az öregem pálinkája mindig ötvenöt fokos lett. Apám szerint ez azért jó, mert nem lesz izomláza az ember nyelőcsövének, és ha ebből bekap az ember három felest, a boldogság rózsaszín fellege órákig köröz a homloka fölött. Ma este sem telepedett rájuk az unalom. Volt miről beszélni, mert a főzdés délelőtt a saját hordóinak tartalmát főzte ki. A cefre alapanyaga csak és kizárólag válogatott birsalma volt. Mindenki tudja, a birsalmapálinka az égetett szeszek királynője. Jó volt a cukorfok, mert a nyolc hordóból százhetven liter szíverősítő készült. Gál egy kis türelmet kért apámtól meg Sejkovszkytól.

– Egy pillanat és azonnal felrakjuk Feri bátyám üstjét. Csak hadd fejezzem be a saját délelőtti fejtésemet! – mondta alázatosan. Gál mindig tisztességesen beszélt a megrendelőkkel. Így volt ez rendjén, hiszen belőlük élt.

Már csak egy munkafázis volt hátra, a kész birsalmapálinka átszivattyúzása a főzőhelyiségből a hátsó tárolóhelyiségbe. Pontosabban az ott lévő kétszáz literes vadonatúj tölgyfahordóba. Ebben kívánta két évig érlelni Gál a birsalmapárlatot. Mert ahogy mondta apámnak: a friss főzet olyan, mint a csiszolatlan gyémánt, fénytelen és karcol, ám minél idősebb a pálinka, annál nemesebb ízű, a színe pedig aranyló sárgává változik. Apámék az új hordónál álltak, hátha kell valamit segíteni Gálnak. Az egyik borostás segéd, akit Miskának szólított mindenki, a háromnegyedes gumicsövet igazgatta a földön, hogy el ne szédüljön a sok kacskaringóban az értékes nedű. Gál torkából felhangzott a vezényszó:

– Indítsd a szivattyút!

Miska, mint ahogy a német tengeralattjárós filmekben láthattuk, hangos kurjantással továbbította a főnök parancsát: – Szivattyút indítsd, Makesz! – mert így hívták a másik borostás segédet. Makesz valami elektromos kapcsolót elfordíthatott, mert a szivattyú halk morajlással életre kelt.

Ezt hallva a tárolóhelyiségben Gál a hordó nyílásába helyezte a gumicső végét, és várt, de valahogy nem akart új helyére költözni a pálinka. A gumicső vége továbbra is száraz maradt. Helyette a szivattyú erőlködött egyre hangosabban.

– Itt nem jön semmi! – kiáltott ki Gál a hordó mellől. – Nem jön a cucc! – szállt be a visszhangjátékba apám is, így továbbítva az értékes információt Miskának. Az meg Makesznak rikkantott. Nem nagyon értette senki a szituációt, miért nem indul meg az átfejtés. Ekkor apám olyat mondott, amit később nagyon megbánt.

– Szerintem levegős lehet a szivattyú. Szívd meg a csövet, Karcsikám!

Sejkovszky is helyeselte a dolgot. Gál gondolkodás nélkül így is tett, szájához emelte a slag végét, és nagyot szívott belőle. Ebben a pillanatban hatalmas nyomással kirobbant a csőből a pálinka. Apám dicsérni is akarta Gál szufláját, de nem lett rá ideje, mert a szesz olyan erővel robbant ki a vastag gumicsőből, hogy Gált rávágta a frissen meszelt falra. Gál meg prüszkölt, okádott, és eközben erősen birkózott az életre kelt óriáskígyóval. Pont úgy nézett ki a jelenet, mint a Pallagi úti Biogal gyógyszergyár előtti bronzszobor. Ott is egy középkorú férfi próbálta kirázni a kígyóból az akut fejfájás ellenanyagát. A heroikus küzdelem közben Gál mindkét orrlikából ömlött a pálinka, olyan erős sugárban, mintha valaki egy-egy szódás ballont épített volna be az arcüregébe.

A csapkodó gumislaggal először apáméknak kevert le egy párat, majd leverte a falról hazánk domborzatát és vízrajzát ábrázoló hatalmas Magyarország-térképet. Igazán kár volt érte. Ma már nem csinálnak ilyen szép precizitású kartográfiai munkát. Az öregem ekkor már négykézláb tapicskolt a pálinkában. Megpróbálta megtörni a csövet, hogy elfojtsa a nyomást, de sehogy sem sikerült. Miska meg úgy állt az ajtó előtt, mint egy sóbálvány. Teljesen megbénította a látvány. Ekkor jött elő a szivattyúházból Makesz. Már előre kiabált.

– Főnök, főnök, megtaláltam a hibát! Nem volt nyitva a szivattyú tolózárja, de én… – a csatajelenet látványától nem tudta befejezni a mondatot. Miska, ahelyett hogy kirohant volna kikapcsolni a szivattyút, egy félig üres tízliteres műanyag kannával ütlegelni kezdte Makesz fejét. A kanna és Makesz feje minden ütésnél hatalmasat kongott. Végül Sejkovszky rohant ki lenyomni a főkapcsolót.

Apám szólalt meg először:

– Jó kis szivattyúd van, Karcsi! Ruszki, mi? Mennyiért vetted?

Gál nem válaszolt. Tekintete lassan opálosodni kezdett, mint a fagyott macska szeme az elhagyott árokparton. Kezdett hatni a majd egy liter pálinka, amit egy slukkra letüdőzött. Egész halkan csak ennyit mondott:

– Vigyetek haza! Gyorsan vigyetek haza!

Apám, Sejkovszky meg a két borostás segéd is jónak látta az ötletet. Gál nagyjából száz méterre lakott a főzdéjétől, ezért úgy döntött a csapat, hogy a malomszekérrel húzzák haza. Csak valahogy az eszméletlen Gál teste mindig lecsúszott a hordómozgatásra rendszeresített kétkerekű keskeny szerkezetről. Apámnak támadt az a kiváló ötlete, hogy emeljék le az egyik szekrényajtót az irodában, arra a már jóval nagyobb felületre fektessék Gált, és úgy húzzák haza. Sejkovszky még négy gumipókot is hozott a kocsijából, azzal rögzítették a falapra a szerencsétlent. Furamód egyiküknek sem jutott eszébe, hogy Gált esetleg Sejkovszky is hazavihette volna azzal a Skodával, amellyel apámmal együtt jöttek ki Martinkára. Az utca közepén haladt a különös menet. A két borostás segéd húzta a szekeret, apámék meg két oldalról biztosították őket. Tisztára, mint Moszkvában, gondolta apám, mert amikor néha meghalt egy-egy szovjet pártfőtitkár, általában azokat is egy kétkerekű ágyútalpon vontatták végig díszkísérettel a Vörös téren.

Na, ez az egy alkalom volt a pálinkafőző műhely történetében, amikor a két borostás segéd mestere nélkül főzte ki, fokolta le a pálinkát.